Babits Mihály: A régi kert



Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt, 
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap – 
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt, 
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág, 
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák, 
és rózsa, rózsa! – A reggelnek még a zöld gyep örül, 
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen, 
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden 
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác 
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.

II 
Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert, 
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt, 
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé 
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó. 
Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió. 
Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó! 
Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó!

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik, 
sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik. 
Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág: 
“Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?”

III 
Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert. 
Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt 
zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles 
(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!)

Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron 
négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom. 
A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka: 
nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha.

Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok, 
hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok. 
Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép. 
S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.