Betegségem okai – személyes megközelítésben 1.


Nagyon hosszú időszak “felfejtésére” van szükség, amelyben, véleményem szerint, sikerült megfejtenem az elmúlt időszak tapasztalásait, betegségem forrásait, olvasmányaim és emlékeim alapján.

Először is nagyobb, mérföldkövekre, fejezetre osztanám ebből a szempontból az életem, hogy érthetőbb, áttekinthetőbb legyen, mi is vezetett a betegségemhez és hogyan sikerült kilépnem a mókuskerékből.

  1. Gyermekkor (1963 – 1969)
  2. Ifjúsági kor (1969 – 1987)
  3. Fiatalkor (1987-1999)
  4. Felnőtt kor (1999-2003)
  5. Betegségem időszaka (2003-2017)
  6. A változások ideje (2017-2018)
  7. Jelen (2018 – napjaink)

Ezen időszakok bemutatására egy-egy posztot fogok szánni. Próbálom tömören és közérthetően megfogalmazni mindazokat a történéseket, amelyek jelentős befolyással bírtak életemre.

Gyermekkor: 1963-1969:

1963. április 29-én születtem Budapesten, egyszerű, szegény család első gyermekeként. Édesapám a Csepeli Papírgyárban dolgozott, három műszakban, gépjavító lakatosként; Édesanyám a Máv Északi Járműjavító Üzemben bérelszámolóként, majd pénztárosként. A nyolcadik kerületben nőttem fel, egy mosókonyhából kialakított szoba – konyhás, komfort nélküli sötét, gangos lakásban. Bár a házban voltak saját korosztálybeli gyerekek, mégis mindig egyedül játszottam. A későbbi sokkolás miatt (és talán a tudatalatti elfojtás is közrejátszott), nem sok személyes emlékem van erről a korszakról.

Édesapám nehéz természetű, alkoholista, agresszív és maximalista ember volt. Ezt az időszakot a félelem jegyében töltöttem. Nehéz volt megfelelni neki, mert sohasem éreztem az elfogadást és a szeretetet a részéről. Édesanyámnak korán vissza kellett mennie dolgozni, csak pár hónap volt engedélyezve abban az időben a gyermekek születése után. Bölcsödés, majd óvodás lettem, mint a korombéli gyermekek nagy része.

Nem voltam különösebben kiemelkedő képességű gyerek. Erős (zenei tagozatos) általános iskolába jártam, magas követelményrendszerrel kellett szembenéznem. Már óvodás koromban vártam, hogy iskolás legyek, nagyon készültem, mert abban reménykedtem, hogy barátokra teszek szert. Óvodásként a játék babáimmal és mackóimmal “tanító-nénist” játszottam, így bátran állíthatom, hogy a tanítás utáni vágyam és célom igen hamar megfogalmazódott. Az iskolai teljesítmények (jeles, jó) elérése érdekében nagyon keményen kellett gyakorolnom, felzárkóznom. Abban az időszakban az én általános iskolám kiemelkedett a színvonala miatt, nekem pedig nagyon sok lemaradást kellett behoznom. Szerettem tanulni és iskolába járni. Az új ismeretek mindig vonzottak. Ahogy megtanultam olvasni, 6 éves korom után, állandó tagja lettem a helyi Szabó Ervin könyvtárnak, ahol szerencsémre nagyon jó könyvtárosok dolgoztak és segítségükkel sikerült olyan könyvekhez jutnom, amelyek szellemi és személyiségi fejlődésemet elősegítették. Az olvasás szeretete akkor kezdődött el és kísér végig életemen. A könyvek menedéket, egy “elvarászolt”, vágyott világot jelentettek, ahova elmenekülhettem a szürke és fájó hétköznapok elől. Gyakorlatilag egy álomvilágban éltem, amit védőbástyákkal építettem körül és senkit nem engedtem belépni oda. A tanulás kezdetben (alsó tagozat) könnyen ment, sikerült felvennem a lépést az elvárásokkal szemben, a felső tagozatban azonban igencsak megizzadtam. Az eredményeimnek meg kellett felelnie Édesapám elvárásainak. Ha négyesnél rosszabb jegyet vittem haza, bizony verés (szíj) és súlyos büntetés várt rám. A legrosszabbak egyike volt, amikor eltiltott az olvasástól. Nehézséget okozott, hogy nem tudtam igazán tanulni és erre az iskolában sem tanítottak meg. Megértés helyett a biflázás és rengeteg gyakorlás jelentette számomra a tanulás folyamatát.

Édesanyám nyílt szívű, de zárkózott személyiség volt. Saját gyermekkori, rossz tapasztalatai, traumái alapján igyekezett mindent megtenni, hogy érezzem a mindent feláldozó szeretetét. Sajnos nagyon kevés időt tölthettünk együtt. Rengeteget dolgozott, gyakorlatilag az Ő fizetéséből éltünk, Édesapám a keresete nagy részét a kocsmákban, barátokkal iszogatva költötte el. Bár inkább éjszaka maradt fent, csakhogy a délutánok és esték szabad óráit velem tölthesse. Sokat sétáltunk a közeli Füvészkertben és Bem téren. Barátnőset játszottunk. Én toltam a babakocsiban a babámat, és anyaként meséltem az életéről, Ő pedig barátnőként hallgatta csacsogó, szőke fürtös, kék szemű kislányát. Egyszerre volt anya és barátnő, amikor otthon zavaros időszakok voltak, mindig védelmezőn állt mellém. Sokszor testével védett meg a fizikai bántalmazások elől és titokban enyhítette a büntetéseimet (főként az olvasás eltiltására vonatkozóan). Mindezek ellenére, akkor még minden nyáron, a munkahelyi üdülők jóvoltából eljutottunk a Balatonra, közösen töltöttünk két hetet, amelyek többnyire “zavartatalanul” teltek. Szoros, felidézhető emlékeim erről az időszakról egyelőre nincsenek.

Mai szemmel, az elolvasott pszichológiai témájú könyvek alapján kezdtem megérteni szüleim személyiségét és az ebből fakadó szülői szerepüket.

Mindkét szülőm nehéz (háborús időszak), szeretethiányos gyermekként, felnőttként éltek. Mindkettejüknek volt egy sikertelen házassága a közös életük előtt (gyermektelen voltak). Mindketten nagyon korán rákényszerültek a munkára, fiatalkorúk szinte nem is volt, valamint mindkettejük számára menekülés volt az első házasságuk (szerintem a második is). Nevelési módszerük alapja a “tisztességes, jól nevelt és jól tanuló” gyermek elérése volt. Édesapám miatt állandó megfelelési kényszerben éltem, ami csak 2017 után sikerült nehéz munkával megfogalmaznom önmagamban és így megfelelő lépéseket tenni, ennek az érzésnek a visszaszorítására. Mindketten arra törekedtek, hogy nekem jobb legyen, mint amilyen nekik volt, de a módszert nem találták meg hozzá. Bár Édesanyám rengeteg szeretettel és figyelemmel vett körül, ez mégsem pótolta azt a kiegyensúlyozott családi hangulatot, amire mindig is vágytam. A félelem hamar magányossá és bezárkózottá tett, egyedül a könyvek világa mentett meg attól, hogy erősebb pszichikai tüneteket lehessen felfedezni rajtam.

Magányos gyerek voltam. Barátaim nem voltak, mivel nem engedtek el sehova, hozzánk nem jöhetett senki, iskolás társaim klikkjeibe pedig nem fértem be. A figyelmességüket és “barátságukat” igyekeztem megvenni. Hetente többször, az iskolánk sarkánál található kis trafikban cukorkát, dianás cukorkákat vettem a zsebpénzemen és ezekkel vendégeltem meg azokat, akikhez szerettem volna közelebb kerülni. Persze ezek csak látszat kapcsolatok voltak, egyetlen barátság sem született belőlük. A néha felbukkanó figyelmességüket csak ajándékaimnak köszönhettem. Nem jártam táborba, kisdobos és úttörő kirándulásokra, semmi hasonló élményben nem volt részem.

Az általános iskola elvégzése után válaszút előtt álltam: merre tovább? Két út állt előttem, az egyik, hogy Édesapám testvére útján segítenek bejutni az egyik külkereskedelmi szakközépiskolába (utáltam a reál tantárgyakat); a másik valamelyik gimnáziumba próbálok felvételizni. Talán életem első döntése volt, amit Édesapám nem vétózott meg, az a gimnázium választása volt. Felvételi vizsga nem volt, magyar és történelem tantárgyakból jó jegyeim voltak. A felvételim idején azonban, már csak matematika – fizika tagozatra volt szabad hely. Erősebb volt a vágyam, mint a félelmem és így lettem a budapesti Vörösmarty Gimnázium matematika szakos tanulója.

Támogatóim:

– Édesanyám (Fuksz Gyuláné)

– Óvónénik

– könyvtáros nénik

– általános iskola alsó tagozatának tanító nénijei (Emma néni és Marika néni);